2012. március 9., péntek

A kereszt


Felelőtlenek voltunk. Nem maradtunk meg az őskeresztény jelképeknél, a halnál, az olajfaágnál, a monogramnál. Nekünk a kereszt kellett. Feltettük templomainkra, házainkra, felszögeztük a falra, a szobába, a munkahelyre, bevittük a keresztet a házba.





Elkészítettük fából, vasból, kőből, aranyból, ezüstből, műanyagból, drágakövekkel kirakva, nyaklánc, dísz a falon, lapnyomtató az íróasztalon. Nem lehetett volna mást találni? Felmutatjuk a keresztet, mint győzelmi jelvényt, a körmenet élére helyezzük, keresztet vetünk magunkra és másra.


Megszoktuk a keresztet. Azt, amelyik a falon van, amelyre rászáll a por és a pók kifeszíti sarkában a hálóját.

De ha belegondolok a keresztbe, elfog a rémület, félek, tiltakozom, menekülök, belesápadok, megingok, küzdenék, de nem tudok és tehetetlenségemben összeroskadok, megadva magamat, feladva magamat valami előtt, amit nem értek és elborzaszt, kétségbeejt és összetör, majd tönkretesz és szétzúz, keresztbe tesz nekem és engemet is keresztbe tesz, hogy mozdulatlan és kiszolgáltatott legyek, üres és átlátszó, megismételve mindezt, amíg teljesen elsüllyedek a reménytelenségbe és megszűnik minden.


 


Uram, amennyire szűk eszemmel belátom, félek. Ismerem az elméletet, de az elmélet most nem segít, és mivel nem segít, de mégis ismerem, vallatóra fog, felelősségre von, kérdésekkel ostromol és nem hagy megnyugodni a valóságban. Nem lehetett volna másképp megmenteni az embert?

Miért kellett a keresztet választani, miért nem volt jó a hal?



Csont Ede