Karácsony

Nem egyszer történt meg, hogy amikor kihangsúlyoztam, hogy a kereszténység legfontosabb ünnepe Húsvét, sokan értetlenkedve visszakérdeztek:

- Hát nem a Karácsony a fontosabb? Sokkal többen ünneplik, a téli díszek, a karácsonyfa manapság már a nem keresztényeknél is divat. Az ajándékozás nagy ünnepe lett a karácsony és a szeretet üzenetével minden ember tud azonosulni, hitétől függetlenül. Ezzel szemben a bonyolult húsvéti szertartások csak a papoknak és a beavatottaknak mondanak valamit, a kereszt egyenesen ijesztően hat az idegen számára.

Vajon miért tartja az Egyház a Húsvétot a legfontosabb ünnepnek és miért áll mégis sok ember szívéhez közelebb a Karácsony? Azt hiszem, a Karácsonynak a Húsvét adja meg a fényességét, amint a Hold is a Naptól kapja fényét. És amint könnyebb a Holdat megcsodálni, mint a Napba nézni, úgy a Karácsony is mintha érthetőbb üzenetet hordozna.

A Karácsony és  a Húsvét összhangban vannak. A középkori freskófestők és faragók ezt nagyon is tudták. Egy kis változtatással gyakran átértelmezték a betlehemi Kisded születését, megszűntetve annak  idillikus hangulatát. A következő változtatásról van szó: ezeken a freskókon, domborműveken a Szűzanya nem a jászolba fekteti a Kisjézust, hanem egy sírverembe, kőkoporsóba. A pólya úgy hat, mintha gyolcsleplek lennének.  Amikor először láttam ezt a fajta betlehemes képet megdöbbentem és elgondolkoztam. Hogy talál a komor sírverem az örömteli jelenetbe? Mit akar üzenni a művész?

Bizonyára előrevetíti Jézus földi életének a végét, de ugyanakkor az emberi élet végére is reflektál. Arra a tényre, hogy emberi létünk sebzett. Az emberi életet megsebezte a  bűn és a halál. Ebből a sebből jön minden nyomorúságunk, minden bánatunk és bajunk. És ezt a sebet akarja Isten meggyógyítani.

Egy mosolygó kisgyermek láttán önkéntelenül mi is elmosolyodunk, mert remény, derű, ártatlanság és kedvesség tölti el lelkünket (kevés ember van, aki nem tud mosolyogni egy boldog kisgyermek láttán). Bárcsak mindig ilyen maradna, kedves, mosolygós és ártatlan, mondjuk. Nem szívesen gondolunk arra, hogy minden kisgyermek egyszer felnő, elfelejti a játékot, komoly lesz, megöregszik és meghal.

A középkori művész nem engedi, hogy elmerengjünk egy bájos karácsonyi kép láttán. Könyörtelenül eszünkbe juttatja, hogy mi emberek nem könyörültünk Azon, Aki eljött, hogy rajtunk megkönyörüljön:

„A világosság világít a sötétségben, de  a sötétség nem fogta fel.” A betlehemi Kisded az emberré lett Isten. Ez az ember meg fog halni. Érted. Sőt, pont azért jött el, hogy veled sorsközösséget vállalva, életed legsötétebb pillanataiban is veled legyen. De nem csak veled együtt szomorkodik, hanem feltámadása által utat is mutat, kifelé a sötétből.

Csont Ede

Hírek - Vatikán

Rövidesen megalakul az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció részeként egy vatikáni bizottság, amely az új templomok építését hivatott ellenőrizni. A bizottság kompetenciájához tartozik az egyházi zene és az egyházi művészet is

Egy olyan csapatot akarnak létrehozni, amelyik megálljt parancsol a garázs-templomoknak, olyan építményeknek, melyek sok modern katolikus kegyhelyet deformáltak. Feladata, hogy felülvizsgálja az új templomépítési terveket, valamint behatóan foglalkozzon az egyházi dallamokkal és énekkel.

A jelen helyzetet mindenki ismeri: az utóbbi évtizedekben a templomokat felváltották olyan építmények, melyek inkább multifunkcionális előadótermekre hasonlítanak mintsem templomokra. Túl gyakran megtörtént, hogy tervrajzuk kidolgozásánál az akár hírnévvel rendelkező építészek sem tekintették alapnak a katolikus liturgiát és azt, amit a katolikus liturgia jelképez. Olyan avantgárd építményeket létesítettek, amelyek mindenhez hasonlítanak, csak éppen templomhoz nem. Betontömbök, üvegdobozok, elsietett formák, absztrakt terek, ahol nyomozómunkával kell keresni a szentképeket vagy a tabernákulumot, amelyek kapcsán bármire lehet gondolni, legkevésbé a szentre és a misztériumra. Ezért az új bizottság, melynek szabályzatát a napokban dolgozzák ki, pontos utasítást szándékszik adni az egyházmegyéknek ezekre a kérdésekre vonatkozóan.

Forrás: Andrea Tornielli

Krisztus király

„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.“ (Mt 25,33-36)

Az Úr mércéje az együttérző szív, melyből a jócselekedetek fakadnak. Érző szív – mit is jelent ez?

Gondold el a következő helyzetet: az osztályban két diáktársad négyest kap. Egyik barátod, a másikat viszont ki nem állhatod.

Hogyan viszonyulsz?

Az ellenszenves kudarcának bizonyára örülsz, úgy érzed, jogosan kapta a négyest, mert nem tanult, a múltkor is lemásolta valakitől a házi feladatot, ráadásul még henceg is tudásával, gúnyos, pökhendi és beképzelt. Úgy kell neki.

A barátodat viszont sajnálod, hiszen pechje volt, éppen nem készült, ami mindenkivel megesik, tudta a leckét, csak éppen összezavarodott. Meg hogyan fogja ezt elmondani otthon, hiszen szülei amúgy is nagyon szigorúak hozzá, most biztosan megbüntetik. Igazán nem érdemelte meg azt a négyest.

Hát ez a különbség az érző szív és a kőszív között.

„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” (Ez 36,26)

Nem tudom, mennyire vagyok együttérző. Nem tudom, van-e érző szívem. Olykor úgy tűnik, mintha igen, mintha sikerülne megértenem másnak a szenvedését, kudarcát, nyomorúságát. Nagyon gyakran pedig úgy tűnik, hogy nincs. Csak magammal vagyok elfoglalva, és ha őszinte vagyok, be kell ismernem, hogy nem igazán érdekel a másik ember.

Azt tudom viszont, hogy vágyódom az érző szívre. És hiszem, hogy Isten hiteles vágyainkat beteljesíti.

 Csont Ede

Hozzáállás kérdése

 

Süllyed a hajó. Léket kapott. 

S a matrózok azt mondják egymásnak: „Még mindig van időnk egy biliárdpartira.”

Csont Ede

Szentek tisztelete

Gyakran kérdezik tőlünk katolikusoktól: miért fordultok a szentekhez imával, miért nem imádkoztok inkább Istenhez?

Bizonyára találkozunk téves "szentek tiszteletével" is, például amikor egyik-másik szentnek nagyobb szerepet tulajdonítanak, mint magának Istennek. Ennek egyik példája a következő ima, melyet a templomban egy darab papírra leírva találtam: "Kérd meg Istenem Szent Antalt, hogy segítsen meg ügyeimben és adjon egészséget családomnak".

A helyes "szentek tiszteletéhez" a következő két szempont vezet el:

1. A szentek példaképek számunkra. Ők már sikeresen végigjárták azt az utat, amelyet mi is követünk.
2. Ha a földön egymásnak tudunk segíteni, egymásért közbenjárunk, akkor mennyivel inkább közbenjárnak a mennyből azok, akik oda eljutottak. A Mennyország ugyanis minden jónak a beteljesítése, nem pedig megszüntetése.

Álljon itt egy idézet egy protestánsból katolikussá lett házaspár tollából:

"Tudtam, hogy ott van Jézus, de sok más testvérem is, akik már elmentek. Olyan volt, mintha egy olimpiai stadionban lennénk, és a nézőtéren olyanok vennének körbe és szurkolnának értem, akik korábban az én számomban voltak érmesek, s tudják, mi kell a győzelemhez."

(Minden érv Rómába vezet - Scott és Kimberly Hahn, 188 old.)

Csont Ede

Mindenszentek

 "A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot" (Jn. 16,33)

 

Amikor a halottak sorsáról és a végső dolgokról elmélkedünk (világ vége, ítélet, mennyország, pokol), megeshet, hogy úgy gondoljuk:

1. A mennyország nem más, mint kárpótlás ennek az életnek a kudarcaiért.

Ezzel a kereszténység kritikusai gyakran vádolnak minket: az életszentség ideálja nem más, mint a keresztények menekülése az evilági felelősségvállalás elől. Menekülés az önvád érzése elől, melyet az élet kudarcai okoznak. Ha ebben az életben nem is voltam sikeres, gazdag, elismert és boldog, akkor legalább a túlvilágban kárpótolnak mindezért.

Ezek szerint a kereszténység a gyengék, az örökös vesztesek vallása lenne. Aki sikeres ebben az életben, annak nem kell a túlvilág vigasza.

2. Ha a túlvilágban boldogok akarunk lenni, akkor ne reméljünk ebben az életben boldogságot.

A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a keresztény kényszerből, megsavanyodva, fogcsikorgatva végigszenvedi életét, eleve megtagadva önmagától minden örömet, mintegy alkut kötve: ennek az életnek cserében kap egy másik, „hosszabb” életet. Az ilyen keresztény kötelességtudó, hűségesen lemorzsolja a napi három rózsafüzért, de megkeseredett és ebből kifolyólag egyre magányosabb. Hiszen ki akar osztozni egy megkeseredett ember hitében?

Az előbbi két szempont téves. A földi életet nem lehet az örökkévalóság ellenében kijátszani. A kettő egységet alkot. Az örökkévalóság a földi élet beteljesedése.

„Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is. Ha tehát a hamis mammont nem kezeltétek hűen, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?” (Lk. 16,10-12)

A mennyország várományosa már a földön elkezd ismerkedni a mennyországgal:

„Add kegyelmedet,

hogy szentté legyünk szereteted teljességében,

és innét  a földi zarándokok asztalától

eljussunk a mennyei haza lakomájára.”

(Mindenszentek főünnepe – zárókönyörgés)

A keresztény nem azért békés, jólelkű, irgalmas, szelíd, és mint bárány a farkasok között, üldözött az igazságért, mert mindezek cserében boldogságot remél. Ellenkezőleg, Isten gyermekének lenni, boldogság. A boldogság pedig erőt ad az üldöztetés viselésére. A keresztény ember már most boldog, szenvedések közepette is, hiszen élvezi a mennyország előízét.

Az evilág és túlvilág mezsgyéje a halál. A haláltól mindannyian ösztönösen irtózunk, de a túlvilági életbe vetett hitünk mégsem arra szolgál elsősorban, hogy általa vigasztaljuk magunkat, enyhítve valamelyest a halál fájdalmas tényét. A túlvilág egy más dimenzió. Nem mérhető ennek a világnak a mércéjével. Egyébként a (földi) halál legalábbis két szempontból jónak mondható:

A halál beteljesíti az életet. Visszavonhatatlanná teszi döntéseinket, hiszen a leélt életen már nem lehet változtatni. Halálunkkal földi életünk végérvényessé válik, következményeivel együtt. Ez ad döntéseinknek súlyt és jelentőséget.

A halál nem engedi, hogy öntelté váljunk.
Ha ideig, óráig úgy is érezzük, hogy mi vagyunk a világ ura, és már nincs ember, aki jobb belátásra téríthetne, a halál az, ami megállj-t parancsol, és ha kegyetlenül is, de visszaálltja a helyes viszonyt embertársaink és a világ felé. Hány ember élt a történelem folyamán, aki hagyta magát elkápráztatni, maga alá tiporta embertársait, istennek és a történelem urának kiáltatta ki magát! A halál, ha olykor úgy tűnik, hogy késedelmesen is, de halálbiztosan eszünkbe juttatja, hogy egy ember sem helyezheti magát embertársai fölé, és egy ember sem helyezheti magát a teremtett világ fölé.

Éppen ezért kérjük imában is:

 „A nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten! Ámen.”

Ezzel az imával kérjük, hogy számot tudjunk adni életünkről és óvakodunk a kísértéstől, hogy mulandó voltunkról megfeledkezve, földi életünkbe egy örökkévalóságra akarjunk berendezkedni.

Csont Ede

Igazság

„…És meg kell gondolni mindig, hogy nem csak nekem lehet igazam, másnak is lehet. Ugyanaz a tojás lehet nekem varjútojás, másnak fácántojás. S ha én tudom, hogy valóban lehet egy és ugyanazon tojás kétféle egyszerre, akkor én okosabb vagyok, mint az, aki ezt nem tudja, és ha okosabb vagyok, akkor én kell tűrjek és hallgassak. Mert olyan a világ, hogy aki okos, az tűr és hallgat. (…) Nekem lehet varjú, másnak lehet fácán, nem ártunk egymásnak vele. Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazságok fölött. 

(Wass Albert - Hagyaték)

Isten megismeréséről

„Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20)

 

„Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek!” (Jn 20,26)

 Tudjuk, hogy Isten a végtelen szeretet. Csakhogy a mi elképzelésünk a végtelenről igencsak véges. Olykor azonban Isten betör a végtelenségével a mi végességünkbe. Ilyenkor nem szokott kopogtatni, mert tudja, hogy nem tudnánk neki ajtót nyitni. Ő a zárt ajtókon keresztül is be tud jönni. A mi lelkünk pedig kitágul és annak ellenére, hogy befogadóképessége mindig véges marad, a végtelennek az érzése megnövekedik benne.

Csont Ede

A megértésről

Meg lehet érteni valakit úgy, hogy meghallgatom, figyelmesen és türelmesen magamba fogadom szavait és szavain keresztül gondolatait, érzelmeit.

Aki erre képes, nagy kincs birtokában van.

És meg lehet érteni valakit úgy, hogy egyszerűen a szemébe nézek és látom a lelkét.

Mint amikor a tóba kavicsot dobnak, és úgy tűnik, hogy az ég is megremeg, mert tükröződik a víz felszínén.

Akinek ezt Isten megadja, az kimondhatatlan kincs birtokában van.

Csont Ede

Hűség

"Mert ne felejtsd el: az ember ott kezdődik és ott a pakulár, ha jól fogja a botot és szépen furulyál."

(Kányádi Sándor)

Névnapi köszöntő

         Annyi Mária ünnep van – miért ünnepeljük még Mária nevenapját is? – kérdezhetnénk? Hiszen most ünnepeltük Mária születésnapját, pár napra rá újabb Mária-ünnep.

Azt tudjuk, hogy egy történelmi esemény áll az ünnep bevezetése mögött, éspedig Bécs fölmentése a török ostrom alól 1683. szept. 12. –én. Ennek emlékére tette XI Ince pápa Mária nevenapját egyetemes egyházi ünnepé. Három és fél évszázad távlatából viszont az esemény jelentősége elhalványodik, és vele együtt az ünneplése is feledésbe merül. Nem tudjuk mi már szívből átélni azt az örömet, amit a bécsiek éreztek, amikor városuk megmenekült. Jogos tehát a kérdés, hogy túl a történelmi eseményre való hivatkozáson – mennyiben szükséges a mai ünnep? Van-e a mai ünnepnek sajátos üzenete, és ha van, akkor mi lenne ez az üzenet?

A köszöntés

Gondoltam, ha már Mária neve áll a központban, hát arra figyelek, lássuk, hogyan szólítják meg Máriát a mai evangéliumban:

„Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták.” (Lk 1,26-27).

Máriának hívták. Na, ettől nem leszünk okosabbak, gondoltam. Ez úgy hangzik, mintha a buletin adatait olvasná fel valaki. Hogy hívnak, mikor születtél, hol laksz, szabadállapotú vagy-e, esetleg elvált vagy özvegy? Csak éppen a személyi kódot nem mondja az evangélista, mert olyan akkor nem volt. Lehet, hogy a hivatal eszerint ismeri az embereket, számok és adatok vagyunk egy rendszerben, de legyünk őszinték: ismer bennünket az, aki ezeket az adatokat tudja rólam? Tudja, mit gondolok, mit érzek, mire vágyódom, mi bánt és minek örvendek? Ki az, aki valóban ismer engemet?

Olvastam tehát tovább:

„Az angyal belépett hozzá és megszólította: "Ujjongj, kegyelemmel teljes! Az Úr van veled!” (Lk. 1,27-28)

Nem azt mondja: „Szervusz, Mária, hogy vagy? – hanem – Ujjongj, kegyelemmel teljes! Az Úr van veled!” Na, ez már igen. Szeretem az angyalokat. Szeretem az angyalokat, mert az angyalok Istentől jönnek, és örökké a lényegről beszélnek. Magyarán, nem beszélnek félre, ahogy mi szoktuk.

Nagy Szent Gergely pápa írja a következőket az angyalokról:

„Abban a szent országban, a mindenható Isten színelátása tökéletessé teszi a tudást. Ott tehát ki-ki nem azért kap saját nevet, mintha név nélkül nem lenne ismeretes a személye, hanem azért, mert amikor valamilyen szolgálat ellátására hozzánk jönnek, ennek a küldetésnek megfelelő nevet viselnek.”

Gábor arkangyal – ez annyit jelent lefordítva: Isten erejének legnagyobb hírnöke. Talál a név, hiszen Isten hatalmának legnagyobb jelét viszi hírül – Isten megtestesülését.

Hogy hívnak?

Gábor arkangyal nemcsak, hogy csodálatos nevet visel, hanem csodálatos nevet is ad:

„Ujjongj, kegyelemmel teljes, az Úr veled van.” Isten országában másképp működnek a dolgok.

Istennek fontos, hogyan szólít meg bennünket. Isten számára fontosak vagyunk, fontos a mi nevünk. Amikor az angyal hírül adja Keresztelő Szent János vagy az Úrjézus születését, egyúttal a születendő gyermek nevét is megmondja. János lesz a neve. Jézus lesz a neve. Nem azt mondta: Születik egy fiad, aztán nevezd el valahogyan és neveld fel, ha tudod. János lesz a neve. Jézus lesz a neve.

Valamikor a bűnbeesés előtt az ember is látta a felszínesség alatt a lényeget. Akkoriban még tudott neved adni, mert szemét és szívét nem homályosította el az érdek, a felszínesség, az önzés, a tudatlanság és a gőg.

A Teremtés könyve írja:

„Az Úristen megteremtette a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott.” (Ter. 2,19-20)

Az egész Szentírásban a legszebb mégis az, amikor az Atyaisten egyszülött Fiának nevet ad. Szent Pál apostol így ír Jézus Krisztusról a filippiekhez írt levelében:

„Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil. 2,9-10)

A zsidókhoz írt levél pedig tovább magyarázza: Krisztus „… annyival kiválóbb, mint az angyalok, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha (a mennyei Atya): "A fiam vagy, ma szültelek?" Vagy: "Én atyja leszek, ő meg a fiam.” (Zsid. 1,4-5)

Ki vagy?

A következő történetet nemrég hallottam. Egy pap látta a hittanórán, hogy az egyik lány nagyon szomorú, magányos. Óra után az osztályból elsietett, de a pap utánament és egy csendes zugban találta meg sírdogálva. A lány csak nagy nehezen akarta bánatának okát elmondani, de végül feltárta: „Ma reggel apám azt mondta – gyűlöllek tégedet, semmire sem vagy jó, csak a bajomat gyűjtöd meg.”

Kedves Testvérek, minden embernek valamilyen formában ez a szívfájdalma: nincs, aki azt mondja neked, szeretlek tégedet. Nincs, aki azt mondja neki, értékelem munkádat, fontos vagy számomra. Nincs, aki elfogadna bennünket. És míg azon bánkódunk, hogy magányosak vagyunk, saját bánatunk eltakarja szemünk elől a másik szenvedő embert, akin pedig mi segíthetnénk.

Mennyivel másabb a mennyei Atya: „Szózat hallatszott a mennyből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.“

A mennyei Atya nekünk is, minden egyes embernek nevet ad: Te vagy az én szeretett gyermekem, Isten gyermeke vagy. Isten örvend néked és részesévé tett örökkévaló tervének.

A Bölcsesség könyve nagyon szépen írja Istenről: „Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja.“ (Bölcs. 11,24-26)

Mi hogyan szoktuk egymást szólítani? Gyermekünket, szüleinket, feleségünket vagy férjünket, testvérünket vagy szomszédunkat? Az emberek idővel olyanná válnak, amilyennek szólítják őket. Akire mindig rámondják, hogy kétbalkezes, idővel ő is elhiszi, és végül azzá is válik. Aki soha sem hallja, hogy fontos valaki számára, elmagányosodik. Aki nem érzi, hogy elfogadják, önmaga is értéktelennek kezdi látni életét.

Mária a kegyelemmel teljes. Nem azért, mintha Isten jobban szerette volna Máriát mint a többi embert, hiszen a mennyei Atya egyformán szereti gyermekeit. Mária készségesebben meg tudott nyílni Isten jóságának, mint a legtöbb ember. Ezért „kegyelemmel teljes”. Ezt fejtegeti a Lorétói Litánia, és sok szép címmel tiszteli a Szűzanyát.

Az asszony, aki eltelt Isten szeretetével. Amikor feltekintünk rá, ezt a szeretetet látjuk sugározni arcán. Aki pedig meghallotta Isten hangját, az ujjong, mert tudja, Isten vele van. Aki meghallotta Isten hangját, meghallja a sóhajtó vagy bánkódó embertársának hangját is. Ezért hozzuk szívünk gondolatait a Szűzanya lábaihoz. Mert ő meghallgat.

Csont Ede