Karácsonyi gondolat

"Falra hányt borsó azt kérni az emberektől, hogy nemes lelkűen szeressenek, amikor olyan Istennel ismertetik meg őket, aki munkafelügyelőhöz hasonlatos: szeretete feltételekhez kötött, könnyen megsértődik, sok mindent követel, és örök gyötrelemmel fenyegetőzik, ha nem "hisznek" neki." (Richard Rohr)

Kívánom, hogy találkozásunk a megtestesült Istenfiával felébressze szívünkben a vágyat, hogy embertársainkat nemeslelkűen szeressük.

Csont Ede

Fűszál kő alatt

Választás előtt

Nemrégiben olvastam egy jószívű moldvai üzletember esetét. Ennek az üzletembernek valahogy tudomására jutott, hogy már évek óta tele van a hidegház olyan elhunytakkal, akiknek a temetéséről senki sem gondoskodott. Vagy nem volt a hozzátartozóknak pénzük, vagy nem is volt hozzátartozójuk. Gondolt egy szépet és nagyot ez az üzletember és felebaráti szeretetből kifizette a hidegházban felejtett elhunytak temetési költségeit. Cselekedetét a tiszta érdektelen felebaráti szeretet motiválta. Az emberek meghatódva értesültek erről az önzetlen gesztusról és felsóhajtottak: végre egy igaz ember. Végre valaki, aki ebben a korrupt világban érdektelenül is tud jót tenni.

Két héttel később egy újabb hírre figyelek fel: A moldvai üzletember valószínűleg maga is meghatódott saját önzetlenségétől. Talán könnyeket is hullatott, amint visszagondolt nemes cselekedetére. Ismét gondolt egy szépet és nagyot és beiratkozott a parlamenti választásokra, mint képviselőjelölt. Abban a városban jelöltette magát, ahol az emlékezetes temetés lezajlott. Bizonyára akad egy-két ember Moldva fővárosában, aki visszaemlékezik nemes cselekedetére és december kilencedikén majd rászavaz.[1]

Pár héttel később egy újabb újsághír kelti fel érdeklődésemet: az újságíró felidézi egy németországi római-katolikus püspökkel folytatott beszélgetését. A püspök egy kérdést tett fel: Hogyan lehet az, hogy Románia lakossága elsöprő arányban vallja magát krisztushívőnek és hogyan lehet, hogy ugyanakkor ugyanilyen elsöprő arányban Románia lakossága megvesztegethető, korrupt? A kérdés jó évtizede ott lebeg a fejünk fölött. A cikkező újságíró megjegyzi, hogy láthatólag egy kritikus ponthoz érkeztünk. Most annak az árát kell megfizetnünk, hogy megfeledkeztünk a lelki értékeink gyakorlatba ültetéséről. Igazhitűeknek tartjuk magunkat, miközben mindennapjaink során gyakran folyamodunk kevésbé ortodox viselkedésmintákhoz.[2]

Magyarán: szavainknak hiányzik az aranyfedezéke. A pénz elértéktelenedik, ha nincs fedezéke aranyban, vagy ha a pénzkiadó nem garantálja annak értékét. Éppen így szavaink elvesztik súlyukat, ha nem áll mögöttük tetteink aranyfedezéke. Zárójelben megjegyzendő, hogy minden válságnak ez az oka. Gazdasági, erkölcsi és hitbeli válságnak egyaránt. Hogy az adott szónak nincs hitele. Akkor sem, ha mondják, akkor sem, ha leírják.

Óvakodjatok az írástudóktól

Kerülni kell azokat az embereket, akik egyet mondanak és mást tesznek. Nem én mondom, hanem az Úr Jézus: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógákban és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”

Óvakodjatok azoktól, akik a ruha, a cím és a rang mögé bújva követelnek maguknak tiszteletet. Márton Áron püspök úr a börtönben papi ruhájától megfosztva is megőrizte papi méltóságát. De ha minket megfosztanak az egyenruhától, a palásttól, a reverendától, a címtől, a rangtól és az érdemrendtől, ami ezek után megmarad, vajon még mindig tiszteletreméltó?

Mindig voltak emberek, akik felismerték az Egyházban a kegyelem forrását és őszinte lelkesedéssel magukévá tették Isten ügyét. Ezek a szentek és a vértanúk. És mindig voltak a világon olyanok, akik felismerték Isten ügyében a lehetőséget, hogy önmaguk számára hasznot hajtsanak. Gondolok az írástudókra, akik ismerték Izrael 613 tiltó és előíró parancsát, de tudásukat arra használták, hogy a törvényt kiforgassák. Gondolok azokra az egyházi alkalmazottakra, akik nem hivatásszerűen végzik munkájukat. Akik az Egyházban nem látnak mást, mint egy munkaadót, amelyiket be lehet csapni, ki lehet szipolyozni, és amelyik ráadásul biztos és kényelmes munkahelyet kínál fel. Gondolok azokra a képmutatókra, akik ismerik a törvényeket – hiszen ők alkotják – de tudásuk csak arra jó, hogy az egyszerű embert kisemmizzék és maguk meggazdagodjanak. Akik megbújnak a paragrafusok mögé, hogy ne kelljen az élettel szembe nézniük. Mert a betű öl, a lélek azonban éltet.

A vértanúk és szentek Egyháza

Az elsők, a vértanúk és a szentek alkotják az igazi Egyházat, a láthatatlan Egyházat, mely az utolsó ítéletkor válik nyilvánvalóvá. Sokan ott lesznek, akikről nem is gondolná a világ, és sokan nem lesznek ott azok közül, akiket a világ most oda sorol. Az utóbbiak lehetnek akár a látható, intézményes Egyházban, akár azon kívül, de nem tartoznak ahhoz az igazi, láthatatlan Egyházhoz, amelyen kívül nincs üdvösség. Az elsők a pásztorok. Az utóbbiak a béresek és a farkasok.

Szent Ágoston mondja:

„Egyesek úgy vannak jelen Isten házában, hogy ők maguk alkotják ezt a házat, amelyről írva van, hogy sziklára épült, (vö. Mt 16,18), amelyet az Énekek éneke galambnak nevez, (vö. Én 6,9) és amely a szeplő és ránc nélküli jegyes (vö. Ef 5,27), bezárt kert és lepecsételt forrás, élő vízforrás, és gyümölcsökkel telt paradicsomkert. (Én 4, 12...). (…) A többiekről azonban olyan értelemben mondom, hogy az Egyházban vannak, hogy nem tartoznak sem a ház összetartó erejéhez, sem pedig a jó gyümölcsöt termő és békességszerető igazságosság közösségéhez (vö. 2 Kor 9,10), hanem úgy vannak jelen az Egyházban, mint pelyva a gabona között. (vö. Mt 3,12).”[3]

Szent Pál apostol pedig Timóteusnak azt írja:

„Törekedj rá, hogy az Isten színe előtt megbízható maradj, munkás, akinek nincs miért szégyenkeznie, s aki az igazság hirdetésében a helyes úton jár. A haszontalan üres szócsépléstől azonban óvakodjál. Ezek ugyanis inkább belesodornak az istentelenségben, s fecsegésük úgy terjed, mint a rákos daganat. (…) Az Úr ismeri övéit. Továbbá: Aki az Úr nevét hívja segítségül, szakítson a bűnös élettel. Egy nagy házban nemcsak arany-és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is akadnak: azok megtisztelő, ezek alantas használatra. Aki tehát távol tartja magát az ilyen dolgoktól, az megtisztelő rendeltetésű edény lesz, gazdájának megszentelt, hasznos és minden jóra alkalmas eszköze.” (2 Tim 19-21) 

Különválasztják majd az utolsó napon                                                              

 A megkeresztelt, de hitét megtagadó ember éppen úgy a látható Egyházban van, mint ahogy a pelyva bekerülhet a csűrbe és a fa-és cserépedény a házba. Attól azonban, hogy a pelyva bekerül a csűrbe, nem válik a pelyva búzává, hanem különválasztják majd az utolsó napon. Attól, hogy a fa- és cserépedények bekerülnek a házba, nem válnak arany- és ezüsté, hanem különválasztják majd az utolsó napon.

Ha valaki erkölcstelen, kicsapongó, fösvény, bálványimádó, babonás, széthúzó, féltékeny, veszekedő, irigy, haragos, feszültséget szító, részeges, de katolikus keresztény, ne remélje, hogy elnyeri Isten országát.

„Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel.” (Ef 5,5-6) Szent Ágoston hozzáfűzi: „Ne hízelegjünk egy keresztény katolikusnak sem, akit ezek a bűnök fogva tartanak, és ne merészeljünk annak okáért, hogy ő katolikus, neki bűntelenséget ígérni, amit a Szentírás nem ígér.[4]

Isten tudja, ki mennyit és milyen lélekkel dobott a perselybe. Istent nem lehet megtéveszteni. És Istent végső soron nem az érdekli, hogy ki mit tett, ki mennyit dobott a perselybe, hanem azt, hogy ki milyen lélekkel tette.

Csont Ede

---

[1] http://www.adevarul.ro/locale/iasi/Filantropul_de_la_Iasi_a_golit_morga_ca_s-ajunga-n_Parlament_0_796720620.html

[2] http://www.adevarul.ro/radu_preda/Cele_doua_majoritati_7_806989296.html

[3] Augustinus, De baptismo 7.51.99.

[4] Augustinus, De baptismo 4.19.26

A túlsó parton

A görög monda szerint a túlvilágot a Sztüx választja el a mi világunktól és Kharon, a révész szállítja át a lelkeket egy pénzérme fejében a túlsó partra. A túlsó partra csak úgy lehet átjutni, ha először is elválunk az innenső parttól. Ősrégi félelem lappang ebben a képben: ha egyszer elszakadtam a szilárd talajtól, az innenső parttól, mi a garancia, hogy átjutok a szemközti oldalra? Mi a garancia, hogy nem pusztulok a habok között, hogy a lábam valaha szilárd talajt ér?

Kharon a révész sem ingyen vitte át a lelkeket a túlsó partra. Értünk sokkal többet fizettek, mint egy pénzérmét:

„Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból,¹⁹ hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.” (1 Pét. 1, 18-19)

 Mindenszentekkor azokra emlékezünk, akik előttünk éltek és átjutottak már oda, ahová mi még csak vágyódunk. Azokra emlékezünk, akik már révbe jutottak. Akik a mennyországnak benépesítik, hiszen az Úr mondta: „Atyám házában sok hely van.” (Jn 14,2) Összeköt bennünket a közös emberi sors: a boldogság utáni vágy, az életszentségre való meghívás, az élet küzdelmei és szenvedései. Amit azonban mi remélünk, az bennük már beteljesült. Mi reméljük az örök boldogságot, őket boldognak hívjuk. Mi egyre mélyebben felfedezzük életcélunk mélyebb értelmét: legyetek szentek, amint én is szent vagyok, de őket már szenteknek nevezzük. Mi küzdünk, szenvedünk és sokszor gyötrődünk, de ők már betöltötték a mértéket és átadták szenvedésüket Istennek. Olvassuk a Jelenések könyvében:

,,Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?' Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!' Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.”

Fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Hogyan lehet a vérben bármit is fehérre mosni?

A lélekre más törvények vonatkoznak, mint a testre. Mert hogyan öltözteti fel az Úr a lelket?

„Ujjongó örömmel örülök az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igaz élet köntösébe burkolt, mint a vőlegényt, aki koszorút visel, és mint a menyasszonyt, aki ékszerekkel díszíti magát.” (Iz 61,10)

Szent Pál írja a rómaiaknak: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból: üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívők lettünk. ¹²Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. ¹³Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. ¹⁴Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen.” (Róm 13, 11-14)

A keresztény embernek Krisztust kell magára öltenie. Aki magára öltötte Krisztust, az magára öltötte az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. (vö. Kol. 3,12) Aki magára öltötte Krisztust, az tisztára mosta ruháját Krisztus vérében. „¹³Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, ¹⁴mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsid. 2,13-14)

Hallottátok, mit énekelnek a szentek a mennyben? ,,Ámen! Áldás és dicsőség, bölcsesség, hálaadás, tisztelet, hatalom és erősség a mi Istenünknek, örökkön-örökké! Ámen.” (Jel 7,12)

Viszont Istené az áldás és a dicsőség. Istené a bölcsesség a hatalom és az erő. Isten tiszteletreméltó és jóságos. Ezért nem tudja más énekelni a szentek énekét, csak aki Krisztust öltötte magára. Csak aki Isten szeretetének fényében sugárzik. Csak akit Isten felöltöztetett áldásával dicsőségével, bölcsességével, és hatalmával. Csak aki megvallotta hogy Isten nélkül ruhátlan, kitaszított és árva. Csak aki hagyta magát Istentől felöltöztetni. És aki megvallja most és mindörökké: Én Istenem, én mindenem. Ámen.

Csont Ede

Új evangelizáció

A XIII. rendes püspöki szinódus közgyűlésének témája: Az új evangelizáció a keresztény hit átadására.” A pápa vasárnap, október 7.-én ünnepélyes szentmisével nyitotta meg a püspöki szinódust, mely október 28-ig tart.

Az október 8-i szinódusi gyűlésen a pápa 20 perces olasz nyelvű beszéde után többek között Donald Wuerl bíboros, Washington érseke, a XIII püspöki szinódus általános jelentéstevője (relátora) mondott beszédet. Alapgondolata, hogy a szekularizáció úgy változtatta meg a társadalmat, mint egy tsunami (szökőár): magával ragadta és szétrombolta hagyományos képünket a családról, a házasságról a jó és a rossz közti különbségről, a közös jóról.

Az egyik olasz cikk azonban kevésbé volt elragadtatva a bíboros beszédétől. Formai szempontból megjegyzi, hogy a bíboros latinul tartotta a több mint egy órás beszédjét. Még így is rövidíteni kényszerült az eredeti angol szöveghez képest. A teljes angol szöveget nyomtatva kiosztották a szinódusi atyáknak. Angol akcentusa, az atyák hiányos latin-ismerete és a monoton hangvétel okozhatta, hogy a résztvevők nagy része nem a latin beszédet hallgatta, hanem az angol írott változatot olvasta.

Ha a hit korszerű átadásáról van szó a szinóduson, hogyan lehet, hogy a püspökök nem használják fel a technológia által biztosított lehetőségeket, például a diavetítős bemutatót, a Power Point-ot? Annál is inkább, hogy az Egyesült Államok a Microsoft, az Office, a MacIntosh és a multitasking hazája (multitasking = több programot, feladatot futtatni egyszerre), teszi fel a kérdést a cikk írója.[1]

Tartalmi szempontból is fogalmazódnak meg kérdések: Ha a gyűlésen pszichológia és vallásprofesszorok vettek volna részt, tüstént rákérdeztek volna: milyen kutatásokon alapszanak az előadásban elhangzott kijelentések? Minden tudományos kijelentést ugyanis kutatásokra, jól kidolgozott kérdőívekre és kiértékelésekre kell alapozni. Végül is a szekularizációt, mint társadalmi jelenséget, fel lehet mérni tudományos eszközökkel.

Véleményem szerint az Egyház „pulzusát” nem lehet csupán tudományos módszerekkel mérni. Az Egyház pulzusát érezni kell. Osztom azonban a cikk írójának véleményét, hogy a tudományos módszerektől egyházi témák tárgyalásánál sem szabad eltekinteni.

Szintén október 8-án olvasta fel egy-egy szinódusi atya az egyes földrészekről szóló beszámolóját. Európa helyzetét Erdő Péter bíboros, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke ismertette. Három negatív tényezőt említ meg: a népfogyatkozás és az elöregedés, a gazdasági krízis, a vallási és kulturális identitás gyengülése.

E három közül a gazdasági krízisről beszélnek manapság a legtöbbet. Reinhard Marx bíboros nyomán[2] viszont fontosnak tartom kihangsúlyozni, a gazdasági krízis csak tünete egy sokkal komolyabb betegségnek. Amikor a beteg lázas, a lázat észleljük a betegség tüneteként, de nem a láz okozza a betegséget, hanem a betegség okozza a lázat. Hasonlóképpen a gazdasági krízist a demográfiai válság okozza,illetve a gazdasági és demográfiai válság a vallási és kulturális identitás gyengülésére vezethető vissza. Röviden: Igazából a hitünkkel van baj. Lanyhák lettünk, elkényelmesedtünk. Az Úr Jézus figyelmeztetése elevenünkre tapint: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” (Mt 5,13) Jó szándékunk ellenére megrekedünk a tanácstalanságban és a tétlenségben. „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.” (Jel 3,15-16)

Nem meglepő tehát, hogy a püspöki szinódust megnyitó szentbeszédében a pápa is összekapcsolja a hit válságát a család válságával: „A házasság önmagában véve egy Evangélium, azaz Jó Hír napjainkban, különös tekintettel az elkereszténytelenedett világ számára. (…) Egy férfi és egy nő egysége, „egyetlen testté válása” a termékeny és felbonthatatlan szeretetben olyan jel, amely erőteljesen szól Istenről. Olyan ékesszólással, amely napjainkban még fontosabb, mivel sajnos, különféle okok miatt a házasság, éppen az ősi evangéliumi hagyományokkal rendelkező térségekben mély válságon megy keresztül. (…) A házasság a hithez kapcsolódik; mint a hűséges és felbonthatatlan szeretet egysége, azon a kegyelmen alapul, amely a Szentháromságos Istentől származik, aki Krisztusban a keresztig való hűséges szeretettel szeretett bennünket. (…) Nyilvánvaló összefüggés áll fenn a hit és a házasság válsága között. Az egyház megállapítja és tanúsítja: a házasság nem pusztán tárgya, hanem egyben alanya az új evangelizálásnak.”[3]

Isten az élet pártján áll. Isten optimista, bizakodó. Régi mondás: „Aki mer, az nyer”. Aki Istennel vállalja az élet nagy kalandját, nyertesként kerül ki belőle.

Csont Ede

---

[1] Sinodo delle parole, neanche un powerpoint... (http://vaticaninsider.lastampa.it/homepage/news/dettaglio articolo/articolo/sinodo-18761/, 08.10.2012).

[2] Marx, Reinhard: A tőke. Bp. Szent István Társulat, 2009. 

[3]http://www.magyarkurir.hu/hirek/szentatya-megnyitotta-az-uj-evangelizacioval-foglalkozo-puspoki-szinodust.

A Bárány

Kolozsvári első éves diákként az állatorvosi egyetemen sok minden új volt számomra. Messze voltunk még a gyógyítás tudományától, de még azt sem tudtuk, hogyan kell egyáltalán betegségeket felismerni. Az állatorvosin az első évek csak arról szóltak, hogyan is működik rendesen egy élő szervezet, mi a felépítése, melyek azok a biokémiai folyamatok, melyek az életet lehetővé teszik. Miközben a tanárok ezeket az alapvető zoológiai ismereteket próbálták nekünk átadni, nem mulasztották el, hogy egy-egy fontosabb tanáccsal már az első éven felvértezzenek, arra való tekintettel, ami később várhat ránk.

Az egyik ilyen alkalommal arról esett szó, hogy húsvét táján nagy keletje van a bárányhúsnak, igyekeznek is a gazdák eleget tenni a keresletnek. Az állatorvos feladata, hogy a fogyasztók védelmében ellenőrizze a bárányhús minőségét. Mindenekelőtt arról kell meggyőződni, hogy a piacon árult hús csakugyan bárányhús-e? Mindig akadtak ugyanis csalók, akik megnyúzott kutyák húsát próbálják bárányhúsként eladni. Erre mondta a tanárunk: igaz, hogy a bunda hiánya nagyon is hasonlóvá teszi a két állatot, de nézd meg a fogsorát! A kutya ragadozó állat, agyarai vannak. A bárány kérődző, füvet legel. A fogáról lehet leginkább megkülönböztetni a bárányt és a kutyát.

Gyakran szoktuk használni a mondást: „Báránybőrbe bújt farkasok”. Van ennek szentírási megfelelője is: „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. Nem nagy dolog tehát, ha a szolgái is az igazság szolgáinak akarnak látszani.” (2. Kor 11,14-15) A farkas magára öltheti a legszebb báránybundát – előbb utóbb csak elvicsorítja magát.

A nagyobbik gond azonban nem az, hogyan különböztetjük meg a bárányt és a farkast. Az égető kérdés így hangzik: Hogyan vegye fel a bárány a harcot a farkassal? Hiszen a farkas erősebb, ravaszabb, alattomosabb. Úgy tűnik, a báránynak farkassá kell válnia, hogy a farkast legyőzze. Úgy tűnik, a rosszat csak akkor tudjuk legyőzni, ha erőszakkal lépünk fel ellene. De fontoljuk végig: ha a bárány farkas módjára akar harcolni, nem győztek-e máris a farkasok? Hiszen elérték céljukat: egy farkassal több van. Lehet, hogy a báránybunda még rajta van, de a lelke a farkasé. Megtanult marni. „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. De ha marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást!” (Gal. 5,14-15)

Másképpen kell tehát harcolni a farkasokkal: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” (Mt 10,16) Nem könnyű bárányként a farkasok közé menni, de tudom, hogy maga a Jó Pásztor járta előttem az utat. „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11) És még van egy fontos dolog. Farkasként nem érezhetem a Jó Pásztor oltalmát. Csak akkor tud engemet megvédeni a pásztor, ha én megmaradok báránynak. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért.” (Jn 10,10-15)

Minden egyes szentmisében halljuk: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya.” Ez a hitünk adjon erőt, hogy megmaradhassunk mindvégig báránynak a Jó Pásztor oltalmában.

Csont Ede

Reggeli Ima

REGGELI IMA

JÉZUSOM áldj meg engem,

JÉZUSOM áld meg azokat, akikért imádkozom,

JÉZUSOM áld meg azokat, akik értem imádkoznak,

JÉZUSOM áld meg azokat, akik jót tesznek,

JÉZUSOM áld meg azokat, akikkel ma találkozom,

JÉZUSOM áld meg azokat, akik ma meghalnak,

JÉZUSOM áld meg a tisztítótűzben szenvedő lelkeket,

JÉZUSOM alakítsd szívemet a Te szíved szerint.

ÁMEN

Carlo Maria Martini

A következő cikk az olasz Corriere Della Sera-ban jelent meg szeptember elsején Carlo Maria Martini bíboros halálának alkalmából:

http://www.corriere.it/cronache/12_settembre_02/le-parole-ultima-intervista_cdb2993e-f50b-11e1-9f30-3ee01883d8dd.shtml

Angolul megtalálható kivonatosan a New York Times oldalán:

http://www.nytimes.com/2012/09/02/world/europe/cardinal-carlo-martini-criticized-church-soon-before-death.html?_r=3&ref=global-home

Az interjú magyar változata saját fordítás olaszból, ezért az esetleges stilisztikai és kifejezési hibákért előzetesen bocsánatot kérek.

Az Egyház 200 éves lemaradása

 Az utolsó interjú: „Miért nem mozdul meg, miért félünk?”

Georg Sporschill atya, az a jezsuita rendtársa, aki Jeruzsálemben az Esti beszélgetések keretében interjút készített vele és Federica Radice augusztus 8.-án találkoztak Martini bíborossal: «Egyfajta lelki testamentum. Martini bíboros elolvasta és jóváhagyta a szöveget.»

Hogyan látja az Egyház helyzetét?

Az Egyház Európában és Amerikában belefáradt a jólétbe. Kultúránk elévült, templomaink nagyok, szerzetesi házaink üresek és az Egyház bürokratikus gépezete túlnőtte magát, rítusaink és viseletünk pompázó. Vajon ezek a dolgok minket fejeznek ki? (…) A jólétnek súlya van. Olyanok vagyunk, mint a gazdag ifjú, aki szomorúan távozott, amikor Jézus őt hívta, hogy tanítványává tegye. Tudom, hogy nem tudunk egykönnyen elengedni mindent. Sokkal nehezebb viszont olyan embereket találnunk, akik szabadabbak és közelebb állnak felebarátjukhoz. Amilyenek Romero püspök, vagy a vértanú jezsuiták voltak El Salvador-ból. Hol vannak sorainkból a hősök, akiktől erőt meríthetünk? Semmilyen oknál fogva sem kellene őket korlátoznunk az intézmény kötelékeivel.

Ki segíthet az Egyházon manapság?

Karl Rahner atya szívesen használta a hamu alatt alvó parázs képét. Én a mai Egyházban annyi hamut látok a parázson, hogy gyakran elfog a tehetetlenség érzése. Hogyan lehetne felszabadítani a parazsat a hamu alól, hogy a szeretet lángja felloboghasson? Először is meg kell keresnünk ezeket a parazsakat. Hol vannak a nagyvonalú emberek, amilyen az irgalmas szamaritánus volt? Kinek van olyan hite, mint a római századosnak? Kik olyan lelkesek, mint Keresztelő Szent János? Kik annyira nyitottak az újra, mint Szent Pál? Kik olyan hűségesek, mint Mária Magdolna? Azt javasolom a Pápának és a püspököknek, hogy keressenek tizenkét soron kívüli embert a vezetői helyekre. Olyan embereket, akik közel állnak a legszegényebbekhez, akiket fiatalok vesznek körül, és akik új dolgokat tapasztalnak meg. Szükségünk van a tüzes lelkű emberekkel való szembesülésre, ahhoz, hogy a lélek mindenütt kiáradjon.

Milyen eszközöket javasol az Egyház fásultsága ellen?

Három nagyon erős eszközt javasolok. Az első a megtérés: az Egyháznak be kell ismernie a saját hibáit és a radikális megváltozás útján kell járnia, kezdve a Pápán és a püspökökön. A pedofília botrányai arra ösztönöznek, hogy a megtérés útját járjuk. A szexualitást érintő kérdések és mindazok a témák, amelyek a testiségre vonatkoznak, példák erre. Ezek mindenki számára fontosak és gyakran akár túl fontosak. Fel kell tennünk a kérdést, vajon az emberek figyelnek-e egyáltalán az Egyháznak a szexualitásra vonatkozó útmutatásaira. Vajon az Egyház ebben a kérdéskörben még mindig tekintély, vagy a média karikatúrája? A második az Isten Igéje. A II Vatikáni Zsinat visszaadta a Szentírást a katolikusoknak. (…) Csak az tartozhat azoknak a csoportjába, akik hozzájárulnak az Egyház megújulásához, aki a szívében felfogja ezt az Igét, és személyes kérdéseire helyes döntésekkel tud válaszolni. Isten Igéje egyszerű és egy olyan szívet keres társnak, amely Őt hallgatja. (…) Sem a klérus, sem az egyházjog nem helyettesíthetik az ember bensőségességét. Minden külső szabály, a törvények, a dogmák arra szolgálnak, hogy a belső hangot tisztázzák és segítsenek a lelkek megkülönböztetésében. Kinek vannak rendelve a szentségek? Ezek a gyógyulás harmadik eszköze. A szentségek nem a fegyelem eszközei, hanem segítséget jelentenek az embereknek zarándoklásuk idejére és életük megpróbáltatásaiban. Kiszolgáltatjuk a szentségeket azoknak az embereknek, akiknek megújult erőre van szükségük? Gondolok az elváltakra és az újraházasodott párokra, a kiegészült családokra. Ezek külön védelemre szorulnak. Az Egyház tartja a házasság felbonthatatlanságát. Az egy kegyelem, ha egy házasság és egy család sikeresek (…) Az Egyháznak a magatartása a kiegészült családokkal szemben meghatározza a gyermekek viszonyulását az Egyházhoz. Egy asszonyt elhagyott a férje és most talál egy társat, aki gondoskodik róla és három gyermekéről. A második szerelem sikeres. Ha ezt a családot megkülönböztetik, nem csak az anyát zárják ki, de a gyermekeket is. Ha a szülők az Egyházon kívülinek érzik magukat és nem érzik támogatását, az Egyház el fogja veszíteni a jövendő nemzedéket. A szentáldozás előtt így imádkozunk: „Uram, nem vagyok méltó…” A szeretet kegyelem. A szeretet ajándék. Azt a kérdést, hogy az elváltak áldozhatnak-e, meg kell fordítani. Hogyan siethet az Egyház a szentség erejével azoknak a segítségére, akik bonyolult családi helyzetben élnek?

Ön személyesen mivel foglalkozik?

Az Egyház lemaradt 200 évvel. Miért nem mozdul meg? Félünk? Félelem van a bátorság helyett? Mindenképpen a hit az Egyház alapja. A hit, a bizalom, a bátorság. Én idős és beteg vagyok, és a másoktól kapott segítségtől függök. A körülöttem levő jó emberek éreztetik velem a szeretetet. Ez a szeretet erősebb a bizalmatlanság érzésénél, amit olykor az európai Egyházzal kapcsolatosan érzek. Csak a szeretet győzi le a fásultságot. Isten a szeretet. Nekem is van egy kérdésem számodra: te mit tehetsz az Egyházért?

Pünkösd

Marko Rupnik - Ljubljana

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak az apostolok.”(ApCsel 2,1)

Ezekkel a szavakkal kezdődik a pünkösdvasárnapi olvasmány. De miért voltak együtt az apostolok? Talán közösen tervezték a jövőt, hogy vajon mihez fogjanak Uruk mennybemenetele után? Hogyan szervezzék meg a keresztény igehirdetést? Vagy csak türelmesen várakoztak, hogy vajon mi fog tovább történni? Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan útmutatást ad az Apostolok Cselekedetének első fejezete: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt.”(ApCsel 1,14)

Együtt voltak, egy helyen és imádkoztak. Ez a Szentlélek eljövetelének feltétele. Hogy egységben legyünk és együtt imádkozzunk.

A Szentlélek nincs ott jelen, ahol széthúzás, ellenségeskedés, versengés uralkodnak. A széthúzás a sátán műve, aki a megosztó nevet viseli.

Hiába akarjuk mi a legnagyobb jót, ha azt önfejűen, makacsul egyedül akarjuk végrehajtani, embertárunk kijátszása, megalázása kigúnyolása, eltiprása árán. Nincs rajta Isten áldása. A jót csak egyetértésben, összhangban, békességben lehet szolgálni.

Gyakran úgy tűnik, könnyebb egyedül dönteni, mintsem venni a fáradtságot, hogy embertársunkat meghallgassuk, elfogadjuk, ahhoz, hogy közös döntést hozhassunk. De ha Isten Lelkének erejében akarunk élni, nem adhatjuk fel semmi áron azt az igényünket, hogy egy szívvel cselekedjünk.

Szent Ciprián püspök és vértanú már a harmadik században így fogalmaz: „nem vereségként kell felfogni, ha valami jobb ajánlkozik számunkra, hanem tanulságként, főképpen azokban a dolgokban, amelyek az Egyház egységére, valamint reményünk és hitünk igazságára vonatkoznak.” („non enim uincimur quando offeruntur nobis meliora, sed instruimur, maxime in his quae ad ecclesiae unitatem pertinent et spei ac fidei nostrae ueritatem” - Cyprianus, epist. 71.3, CSEL 3/2, 774). Szent Ciprián ezeket nem csak hangoztatta, hanem élte is. Egy helyi zsinat bevezetőjében mondta elnökként, hogy a zsinati tagok úgy kell egymást végighallgassák, hogy „ne ítélkezzenek senki fölött és ne zárjanak ki senkit a közösséghez való jogából, ha netalán ellenkező véleményt képvisel.” („[…] neminem iudicantes, aut a iure communicationis aliquem, si diuersum senserit, amouentes” - Cyprianus, sent. episc. praef., CSEL 3/1, 436).

A Szentlélek egységet teremtő erő. Pünkösdi időket élünk. Döntésekre van szükség, talán most inkább, mint máskor. Döntésekre van szükség a családban, a munkahelyen, politikai és össznemzeti szinten, a társadalom megannyi terén. Ne feledjük, hogy mindannyiunk javát csak akkor szolgáljuk, ha követjük Szent Pál utasítását, mely pár éve a pünkösdi búcsú mottója volt: „Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4, 2-3)

Csont Ede

A gazdagságról lelkiekben

A méh, amely virágról virágra repül és szorgalmas munkával összegyűjti a virág édességét, bizonyára úgy gondolja, hogy mérhetetlen gazdagsághoz jutott. És igaza van.

A virág, aki a méhet befogadta, létének értelmét fogadta be, hiszen a virágnak az a hivatása, hogy gyümölcs legyen. Érzi, hogy mérhetetlen gazdagsághoz jutott. És igaza van.

Csont Ede

A kereszt

Felelőtlenek voltunk. Nem maradtunk meg az őskeresztény jelképeknél, a halnál, az olajfaágnál, a monogramnál. Nekünk a kereszt kellett. Feltettük templomainkra, házainkra, felszögeztük a falra, a szobába, a munkahelyre, bevittük a keresztet a házba.

Elkészítettük fából, vasból, kőből, aranyból, ezüstből, műanyagból, drágakövekkel kirakva, nyaklánc, dísz a falon, lapnyomtató az íróasztalon. Nem lehetett volna mást találni? Felmutatjuk a keresztet, mint győzelmi jelvényt, a körmenet élére helyezzük, keresztet vetünk magunkra és másra.

Megszoktuk a keresztet. Azt, amelyik a falon van, amelyre rászáll a por és a pók kifeszíti sarkában a hálóját.

De ha belegondolok a keresztbe, elfog a rémület, félek, tiltakozom, menekülök, belesápadok, megingok, küzdenék, de nem tudok és tehetetlenségemben összeroskadok, megadva magamat, feladva magamat valami előtt, amit nem értek és elborzaszt, kétségbeejt és összetör, majd tönkretesz és szétzúz, keresztbe tesz nekem és engemet is keresztbe tesz, hogy mozdulatlan és kiszolgáltatott legyek, üres és átlátszó, megismételve mindezt, amíg teljesen elsüllyedek a reménytelenségbe és megszűnik minden.

 

Uram, amennyire szűk eszemmel belátom, félek. Ismerem az elméletet, de az elmélet most nem segít, és mivel nem segít, de mégis ismerem, vallatóra fog, felelősségre von, kérdésekkel ostromol és nem hagy megnyugodni a valóságban. Nem lehetett volna másképp megmenteni az embert?

Miért kellett a keresztet választani, miért nem volt jó a hal?

Csont Ede

Három szempont a misszióhoz

A keresztény vallás sajátossága, hogy kifejezetten missziós jellegű. Minden vallásban ott van a gondolat, hogy a tanítást tovább kell adni, a felismert igazságot másoknak is el kell mondani, viszont a kereszténység missziós tudata sokkal mélyebbről fakad: abból a tényből, hogy maga Isten jött misszióba hozzánk.

Ezért szeretnék a következőkben a misszió teológiai alapjairól beszélni. Az Egyház ugyanis azért misszionál, mert Isten is misszionál. Ezt a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat „Ad Gentes” című határozata a következőképpen fogalmazza meg: „A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.” (AG 2) Amikor tehát azon gondolkozunk, hogyan is kellene teljesítsük az evangélium hirdetésére kapott küldetésünket, akkor ebben a kérdésben a példakép számunkra Isten missziója. Amint Krisztus teljesítette a mennyei Atyától kapott küldetést és meghirdette az Isten Országát, úgy kell mi is tovább terjesszük Isten Országának az örömhírét az emberek között.

Az utolsó vacsorán az Úr Jézus így imádkozik az apostolokért a mennyei Atyához: „Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba” (Jn 17,18). Majd feltámadása után megerősíti tanítványaiban ezt a küldetést: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”(Jn 20,21)

De hogyan is küldte az Atya egyszülött Fiát az emberekhez? Mit jelentsen ez: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”?

Három gondolatot szeretnék ezzel kapcsolatosan kiemelni.

         Először is Krisztus nem állítja önmagát a központba. Megtehetné, hiszen Ő Isten Fia, de az Úr Jézus mindig az Atyáról beszél, mindig az Atyára irányítja a figyelmet:

János evangéliumában olvassuk az Úr Jézus ezen szavait: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött, s aki lát azt látja, aki küldött. (…) Nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak, és mit hirdessek. S tudom, hogy parancsa az örök élet. Így amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta.“ (Jn 12, 44. 49-50)

Úgyszintén Jánosnál olvassuk: „(…) nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 5,30) Velünk bizony gyakran megesik, hogy összetévesszük az Atya akaratát a mi akaratunkkal, felcseréljük az igehirdetésben az Atya tervét a mi elképzelésünkkel.

            Amint a Fiú a mennyei Atyáról tesz tanúságot, hasonlóképpen, a mennyei Atya nem önmagáról beszél, hanem egyszülött Fiáról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”, hangzik el a Tábor hegyen” (Mt 17,5).

Ez a szeretet titka: a másik személy javát akarja, annyira figyel a másik személyre és örvend neki, hogy szinte elfelejti önmagát. Ebben is látszik, mit értünk az alatt, hogy a Szentháromság a három isteni Személy szeretetközössége.

            Másodszor, Krisztus nem erőszakos az igehirdetésben. Senkit sem kényszerít, senkit sem próbál szellemi és lelki fölényével lehengerelni. Olyan gyakran idézzük a teológiai tanulmányok során Szent Péter első levelét: „Legyetek mindig készek rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1 Pt 3,15). Sajnos gyakran megfeledkezünk a rákövetkező versről: „De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek titeket, rágalmaikkal szégyenben maradjanak.” (1 Pt 3,16).

A keresztények érzik, hogy a misszióban nem létezhet más meggyőző erő, mint Isten szeretetének ereje. VI. Pál pápa mondta Kolumbiában: ,,Kérünk titeket, ne helyezzétek bizalmatokat az erőszakba és a forradalomba. Ha így tennétek, ez ellentétben állna a keresztény szellemmel. Az erőszak ahelyett, hogy siettetné, inkább késlelteti a társadalmi fejlődést, amire jogosan vágyódtok.” Ennek ellenére a történelem során sokszor előfordult, hogy a keresztények erőszakkal akarták vélt vagy valós igazságukat érvényre juttatni és az erőszak alkalmazásának kísértése, sötét árnyként mindig ott van az igazságra való jogos törekvésünk mellett.

            Harmadszor, Krisztus figyelmes és ezáltal tudja észrevenni az Isten Igéjére szomjas embereket.

Észreveszi az út menti vak koldust, meglátja Zakeust a fán, szóba áll a szamariai asszonnyal, megszólítja Lévit a vámnál, türelmesen végighallgatja éjnek idején Nikodémust az ő kétségeivel és félelmeivel, meglátja a szegény asszonyt, aki minden vagyonát a templom javára adja, átérzi a gyászoló özvegy bánatát és lehetne sorolni tovább. Mi hány ember mellett megyünk el naponta, anélkül, hogy igazából találkoznánk velük, örömüket, bánatukat átéreznénk? Valóban át kell utaznunk hegyeken-völgyeken, tengereken túlra, hogy végre hirdethessük Isten igéjét?

A misszió nem attól sikeres, hogy látványos eredményeket tud felmutatni, hanem hogy lélekből fakad. Ami a lélekből fakad, az a Szentlélektől származik. És amint a Szentlelket sem látjuk, csak munkálkodásának gyümölcsei fölött örvendezünk nap mint nap, az evangélium hirdetése is gyakran észrevétlenül történik, csendes tanúságtétellel. Mindezek rejtve történnek, de ez ad életet a kereszténységnek. Az életbe ültetett evangélium.

„Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt 10,16)

Csont Ede

Akarat

"Egy szerzetes, aki magáévá tette szándékodat, Uram, ugyanakkor nagylelkűsége Veled szemben nem akadályozta meg szókimondását az imában, egyszer így panaszkodott: 
- A Te akaratod Istenem, igen, de ismerd el, hogy ez a táplálék nem mindig étvágygerjesztő.
Magam elé képzelem mosolyodat, Uram."

(Imádság 15 napon át Charles de Foucald-val - Michel Lafon)

És az Ige testé lett...

Isten nagyon is emberi módon szól hozzánk. Oly annyira emberi módon, hogy amikor emberként közénk jött, sokan nem hitték el, hogy Isten az, és megölték.

Csont Ede

Krisztus megkeresztelkedése

„Mikor Jézust megkeresztelték a Jordánban, hangot hallott a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Ezek a szavak felfedték, hogy Jézus valódi önazonossága az, hogy Ő a Szeretett. Jézus meghallotta ezt a hangot, és minden gondolata, szava és tette abból a mély tudásból fakadt, hogy őt Isten végtelenül szereti. Jézus a szeretetnek ebből a belső pontjából élte az életét. Bár az emberi elutasítás, féltékenykedés, harag és gyűlölet nagyon is mélyen bántotta, mindig szilárdan megmaradt az Atya szeretetében.”

Az imént idézett rész Henry Nouwen tollából származik.

A mennyei Atya nem beszél hosszan, csak egyetlen mondatot mond: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. A lényeget mondja. Ebből fakad Jézus önazonossága. Ő a Fiú:

„Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.” (Mt 11,27)

„Bizony, bizony, mondom nektek: A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát. Amit ő tesz, azt teszi a Fiú is. Mert amint az Atya föltámasztja a halottakat és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.” (Jn 5, 21-23)

„Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya.” (1 Jn 2,23)

Ha Krisztusnak testvérei lettünk a keresztség által és a mennyei Atyának gyermekei, akkor ránk is érvényes: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Talán nem árt felidézni, azért létezek, mert valaki igent mondott rám. Hasonlóképpen, a papi hivatást sem lehet kiérdemelni, megszerezni, elnyerni. Isten igent mondott rád, Ő választott ki. Persze, attól hogy valaki apostol, még lehet Júdás is.

Sok embernek az a szívfájdalma, hogy nincs, aki mondja: Szeretlek. Értékelem a munkádat. Becsüllek. Örvendek, hogy létezel számomra.

Rómában a lelkivezető szívünkre kötötte: a gyóntató feladata az, hogy megtapasztaltassa a gyónóval Isten irgalmas szeretetét.

„Eljön az óra és már itt is van, amikor szétszéledtek ki-ki a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32). Mi ha Krisztussal maradunk, akkor eljutunk a mennyei Atyához.

Csont Ede