Fűszál kő alatt

Választás előtt

Nemrégiben olvastam egy jószívű moldvai üzletember esetét. Ennek az üzletembernek valahogy tudomására jutott, hogy már évek óta tele van a hidegház olyan elhunytakkal, akiknek a temetéséről senki sem gondoskodott. Vagy nem volt a hozzátartozóknak pénzük, vagy nem is volt hozzátartozójuk. Gondolt egy szépet és nagyot ez az üzletember és felebaráti szeretetből kifizette a hidegházban felejtett elhunytak temetési költségeit. Cselekedetét a tiszta érdektelen felebaráti szeretet motiválta. Az emberek meghatódva értesültek erről az önzetlen gesztusról és felsóhajtottak: végre egy igaz ember. Végre valaki, aki ebben a korrupt világban érdektelenül is tud jót tenni.

Két héttel később egy újabb hírre figyelek fel: A moldvai üzletember valószínűleg maga is meghatódott saját önzetlenségétől. Talán könnyeket is hullatott, amint visszagondolt nemes cselekedetére. Ismét gondolt egy szépet és nagyot és beiratkozott a parlamenti választásokra, mint képviselőjelölt. Abban a városban jelöltette magát, ahol az emlékezetes temetés lezajlott. Bizonyára akad egy-két ember Moldva fővárosában, aki visszaemlékezik nemes cselekedetére és december kilencedikén majd rászavaz.[1]

Pár héttel később egy újabb újsághír kelti fel érdeklődésemet: az újságíró felidézi egy németországi római-katolikus püspökkel folytatott beszélgetését. A püspök egy kérdést tett fel: Hogyan lehet az, hogy Románia lakossága elsöprő arányban vallja magát krisztushívőnek és hogyan lehet, hogy ugyanakkor ugyanilyen elsöprő arányban Románia lakossága megvesztegethető, korrupt? A kérdés jó évtizede ott lebeg a fejünk fölött. A cikkező újságíró megjegyzi, hogy láthatólag egy kritikus ponthoz érkeztünk. Most annak az árát kell megfizetnünk, hogy megfeledkeztünk a lelki értékeink gyakorlatba ültetéséről. Igazhitűeknek tartjuk magunkat, miközben mindennapjaink során gyakran folyamodunk kevésbé ortodox viselkedésmintákhoz.[2]

Magyarán: szavainknak hiányzik az aranyfedezéke. A pénz elértéktelenedik, ha nincs fedezéke aranyban, vagy ha a pénzkiadó nem garantálja annak értékét. Éppen így szavaink elvesztik súlyukat, ha nem áll mögöttük tetteink aranyfedezéke. Zárójelben megjegyzendő, hogy minden válságnak ez az oka. Gazdasági, erkölcsi és hitbeli válságnak egyaránt. Hogy az adott szónak nincs hitele. Akkor sem, ha mondják, akkor sem, ha leírják.

Óvakodjatok az írástudóktól

Kerülni kell azokat az embereket, akik egyet mondanak és mást tesznek. Nem én mondom, hanem az Úr Jézus: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógákban és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.”

Óvakodjatok azoktól, akik a ruha, a cím és a rang mögé bújva követelnek maguknak tiszteletet. Márton Áron püspök úr a börtönben papi ruhájától megfosztva is megőrizte papi méltóságát. De ha minket megfosztanak az egyenruhától, a palásttól, a reverendától, a címtől, a rangtól és az érdemrendtől, ami ezek után megmarad, vajon még mindig tiszteletreméltó?

Mindig voltak emberek, akik felismerték az Egyházban a kegyelem forrását és őszinte lelkesedéssel magukévá tették Isten ügyét. Ezek a szentek és a vértanúk. És mindig voltak a világon olyanok, akik felismerték Isten ügyében a lehetőséget, hogy önmaguk számára hasznot hajtsanak. Gondolok az írástudókra, akik ismerték Izrael 613 tiltó és előíró parancsát, de tudásukat arra használták, hogy a törvényt kiforgassák. Gondolok azokra az egyházi alkalmazottakra, akik nem hivatásszerűen végzik munkájukat. Akik az Egyházban nem látnak mást, mint egy munkaadót, amelyiket be lehet csapni, ki lehet szipolyozni, és amelyik ráadásul biztos és kényelmes munkahelyet kínál fel. Gondolok azokra a képmutatókra, akik ismerik a törvényeket – hiszen ők alkotják – de tudásuk csak arra jó, hogy az egyszerű embert kisemmizzék és maguk meggazdagodjanak. Akik megbújnak a paragrafusok mögé, hogy ne kelljen az élettel szembe nézniük. Mert a betű öl, a lélek azonban éltet.

A vértanúk és szentek Egyháza

Az elsők, a vértanúk és a szentek alkotják az igazi Egyházat, a láthatatlan Egyházat, mely az utolsó ítéletkor válik nyilvánvalóvá. Sokan ott lesznek, akikről nem is gondolná a világ, és sokan nem lesznek ott azok közül, akiket a világ most oda sorol. Az utóbbiak lehetnek akár a látható, intézményes Egyházban, akár azon kívül, de nem tartoznak ahhoz az igazi, láthatatlan Egyházhoz, amelyen kívül nincs üdvösség. Az elsők a pásztorok. Az utóbbiak a béresek és a farkasok.

Szent Ágoston mondja:

„Egyesek úgy vannak jelen Isten házában, hogy ők maguk alkotják ezt a házat, amelyről írva van, hogy sziklára épült, (vö. Mt 16,18), amelyet az Énekek éneke galambnak nevez, (vö. Én 6,9) és amely a szeplő és ránc nélküli jegyes (vö. Ef 5,27), bezárt kert és lepecsételt forrás, élő vízforrás, és gyümölcsökkel telt paradicsomkert. (Én 4, 12...). (…) A többiekről azonban olyan értelemben mondom, hogy az Egyházban vannak, hogy nem tartoznak sem a ház összetartó erejéhez, sem pedig a jó gyümölcsöt termő és békességszerető igazságosság közösségéhez (vö. 2 Kor 9,10), hanem úgy vannak jelen az Egyházban, mint pelyva a gabona között. (vö. Mt 3,12).”[3]

Szent Pál apostol pedig Timóteusnak azt írja:

„Törekedj rá, hogy az Isten színe előtt megbízható maradj, munkás, akinek nincs miért szégyenkeznie, s aki az igazság hirdetésében a helyes úton jár. A haszontalan üres szócsépléstől azonban óvakodjál. Ezek ugyanis inkább belesodornak az istentelenségben, s fecsegésük úgy terjed, mint a rákos daganat. (…) Az Úr ismeri övéit. Továbbá: Aki az Úr nevét hívja segítségül, szakítson a bűnös élettel. Egy nagy házban nemcsak arany-és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is akadnak: azok megtisztelő, ezek alantas használatra. Aki tehát távol tartja magát az ilyen dolgoktól, az megtisztelő rendeltetésű edény lesz, gazdájának megszentelt, hasznos és minden jóra alkalmas eszköze.” (2 Tim 19-21) 

Különválasztják majd az utolsó napon                                                              

 A megkeresztelt, de hitét megtagadó ember éppen úgy a látható Egyházban van, mint ahogy a pelyva bekerülhet a csűrbe és a fa-és cserépedény a házba. Attól azonban, hogy a pelyva bekerül a csűrbe, nem válik a pelyva búzává, hanem különválasztják majd az utolsó napon. Attól, hogy a fa- és cserépedények bekerülnek a házba, nem válnak arany- és ezüsté, hanem különválasztják majd az utolsó napon.

Ha valaki erkölcstelen, kicsapongó, fösvény, bálványimádó, babonás, széthúzó, féltékeny, veszekedő, irigy, haragos, feszültséget szító, részeges, de katolikus keresztény, ne remélje, hogy elnyeri Isten országát.

„Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel.” (Ef 5,5-6) Szent Ágoston hozzáfűzi: „Ne hízelegjünk egy keresztény katolikusnak sem, akit ezek a bűnök fogva tartanak, és ne merészeljünk annak okáért, hogy ő katolikus, neki bűntelenséget ígérni, amit a Szentírás nem ígér.[4]

Isten tudja, ki mennyit és milyen lélekkel dobott a perselybe. Istent nem lehet megtéveszteni. És Istent végső soron nem az érdekli, hogy ki mit tett, ki mennyit dobott a perselybe, hanem azt, hogy ki milyen lélekkel tette.

Csont Ede

---

[1] http://www.adevarul.ro/locale/iasi/Filantropul_de_la_Iasi_a_golit_morga_ca_s-ajunga-n_Parlament_0_796720620.html

[2] http://www.adevarul.ro/radu_preda/Cele_doua_majoritati_7_806989296.html

[3] Augustinus, De baptismo 7.51.99.

[4] Augustinus, De baptismo 4.19.26

A túlsó parton

A görög monda szerint a túlvilágot a Sztüx választja el a mi világunktól és Kharon, a révész szállítja át a lelkeket egy pénzérme fejében a túlsó partra. A túlsó partra csak úgy lehet átjutni, ha először is elválunk az innenső parttól. Ősrégi félelem lappang ebben a képben: ha egyszer elszakadtam a szilárd talajtól, az innenső parttól, mi a garancia, hogy átjutok a szemközti oldalra? Mi a garancia, hogy nem pusztulok a habok között, hogy a lábam valaha szilárd talajt ér?

Kharon a révész sem ingyen vitte át a lelkeket a túlsó partra. Értünk sokkal többet fizettek, mint egy pénzérmét:

„Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból,¹⁹ hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.” (1 Pét. 1, 18-19)

 Mindenszentekkor azokra emlékezünk, akik előttünk éltek és átjutottak már oda, ahová mi még csak vágyódunk. Azokra emlékezünk, akik már révbe jutottak. Akik a mennyországnak benépesítik, hiszen az Úr mondta: „Atyám házában sok hely van.” (Jn 14,2) Összeköt bennünket a közös emberi sors: a boldogság utáni vágy, az életszentségre való meghívás, az élet küzdelmei és szenvedései. Amit azonban mi remélünk, az bennük már beteljesült. Mi reméljük az örök boldogságot, őket boldognak hívjuk. Mi egyre mélyebben felfedezzük életcélunk mélyebb értelmét: legyetek szentek, amint én is szent vagyok, de őket már szenteknek nevezzük. Mi küzdünk, szenvedünk és sokszor gyötrődünk, de ők már betöltötték a mértéket és átadták szenvedésüket Istennek. Olvassuk a Jelenések könyvében:

,,Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?' Azt mondtam neki: ,,Uram, te tudod!' Erre ő azt mondta nekem: ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.”

Fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Hogyan lehet a vérben bármit is fehérre mosni?

A lélekre más törvények vonatkoznak, mint a testre. Mert hogyan öltözteti fel az Úr a lelket?

„Ujjongó örömmel örülök az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igaz élet köntösébe burkolt, mint a vőlegényt, aki koszorút visel, és mint a menyasszonyt, aki ékszerekkel díszíti magát.” (Iz 61,10)

Szent Pál írja a rómaiaknak: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból: üdvösségünk közelebb van, mint amikor hívők lettünk. ¹²Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. ¹³Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. ¹⁴Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen.” (Róm 13, 11-14)

A keresztény embernek Krisztust kell magára öltenie. Aki magára öltötte Krisztust, az magára öltötte az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. (vö. Kol. 3,12) Aki magára öltötte Krisztust, az tisztára mosta ruháját Krisztus vérében. „¹³Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, ¹⁴mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsid. 2,13-14)

Hallottátok, mit énekelnek a szentek a mennyben? ,,Ámen! Áldás és dicsőség, bölcsesség, hálaadás, tisztelet, hatalom és erősség a mi Istenünknek, örökkön-örökké! Ámen.” (Jel 7,12)

Viszont Istené az áldás és a dicsőség. Istené a bölcsesség a hatalom és az erő. Isten tiszteletreméltó és jóságos. Ezért nem tudja más énekelni a szentek énekét, csak aki Krisztust öltötte magára. Csak aki Isten szeretetének fényében sugárzik. Csak akit Isten felöltöztetett áldásával dicsőségével, bölcsességével, és hatalmával. Csak aki megvallotta hogy Isten nélkül ruhátlan, kitaszított és árva. Csak aki hagyta magát Istentől felöltöztetni. És aki megvallja most és mindörökké: Én Istenem, én mindenem. Ámen.

Csont Ede