A hét első
napján Péter és János kimentek a sírhoz és mindent úgy találtak, amint azt az
asszonyok elmondták. János evangéliuma részletesen leírja, hogyan találták meg
az apostolok az üres sírban a gyolcslepleket: „Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az
otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték.
Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most
már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.”
A
gyolcsleplet, amelybe Jézus testét takarták, a keresztény hagyomány a torinói
lepellel azonosítja. Viszontagságos és kalandos története van ennek a lepelnek és
titkait csak apránként tárja fel a tudósok és szakemberek vizsgálódásai nyomán.
Az egyik nagy meglepetést a lepel 1898-ban okozta,
amikor először lefényképezték. Kiderült, hogy Krisztus arca sokkal jobban
kivehető a fénykép negatív másolatán, mint az eredeti leplen.
Talán véletlen lenne? Amikor
életünk eseményeiben nem látjuk kibontakozni Isten arcát, vajon nem kellene
átértékelnünk mi is önmagunkról alkotott képünket? Istentől jót várunk és Őt a
fényben, életünk örömteli eseményeiben szeretnénk megtalálni. És mégis
Istenképünk homályos marad… A szenvedésnek, a gyötrelemnek a hátterében vajon
nem tisztábban vehető ki Isten szeretetének a vonalvezetése?
Csont Ede
