A keresztény vallás sajátossága, hogy kifejezetten missziós jellegű. Minden vallásban ott van a gondolat, hogy a tanítást tovább kell adni, a felismert igazságot másoknak is el kell mondani, viszont a kereszténység missziós tudata sokkal mélyebbről fakad: abból a tényből, hogy maga Isten jött misszióba hozzánk.
Ezért szeretnék a következőkben a misszió teológiai alapjairól beszélni. Az Egyház ugyanis azért misszionál, mert Isten is misszionál. Ezt a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat „Ad Gentes” című határozata a következőképpen fogalmazza meg: „A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.” (AG 2) Amikor tehát azon gondolkozunk, hogyan is kellene teljesítsük az evangélium hirdetésére kapott küldetésünket, akkor ebben a kérdésben a példakép számunkra Isten missziója. Amint Krisztus teljesítette a mennyei Atyától kapott küldetést és meghirdette az Isten Országát, úgy kell mi is tovább terjesszük Isten Országának az örömhírét az emberek között.
Az utolsó vacsorán az Úr Jézus így imádkozik az apostolokért a mennyei Atyához: „Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba” (Jn 17,18). Majd feltámadása után megerősíti tanítványaiban ezt a küldetést: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”(Jn 20,21)
De hogyan is küldte az Atya egyszülött Fiát az emberekhez? Mit jelentsen ez: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”?
Három gondolatot szeretnék ezzel kapcsolatosan kiemelni.
Először is Krisztus nem állítja önmagát a központba. Megtehetné, hiszen Ő Isten Fia, de az Úr Jézus mindig az Atyáról beszél, mindig az Atyára irányítja a figyelmet:
János evangéliumában olvassuk az Úr Jézus ezen szavait: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött, s aki lát azt látja, aki küldött. (…) Nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak, és mit hirdessek. S tudom, hogy parancsa az örök élet. Így amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta.“ (Jn 12, 44. 49-50)
Úgyszintén Jánosnál olvassuk: „(…) nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 5,30) Velünk bizony gyakran megesik, hogy összetévesszük az Atya akaratát a mi akaratunkkal, felcseréljük az igehirdetésben az Atya tervét a mi elképzelésünkkel.
Amint a Fiú a mennyei Atyáról tesz tanúságot, hasonlóképpen, a mennyei Atya nem önmagáról beszél, hanem egyszülött Fiáról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok”, hangzik el a Tábor hegyen” (Mt 17,5).
Ez a szeretet titka: a másik személy javát akarja, annyira figyel a másik személyre és örvend neki, hogy szinte elfelejti önmagát. Ebben is látszik, mit értünk az alatt, hogy a Szentháromság a három isteni Személy szeretetközössége.
Másodszor, Krisztus nem erőszakos az igehirdetésben. Senkit sem kényszerít, senkit sem próbál szellemi és lelki fölényével lehengerelni. Olyan gyakran idézzük a teológiai tanulmányok során Szent Péter első levelét: „Legyetek mindig készek rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.” (1 Pt 3,15). Sajnos gyakran megfeledkezünk a rákövetkező versről: „De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek titeket, rágalmaikkal szégyenben maradjanak.” (1 Pt 3,16).
A keresztények érzik, hogy a misszióban nem létezhet más meggyőző erő, mint Isten szeretetének ereje. VI. Pál pápa mondta Kolumbiában: ,,Kérünk titeket, ne helyezzétek bizalmatokat az erőszakba és a forradalomba. Ha így tennétek, ez ellentétben állna a keresztény szellemmel. Az erőszak ahelyett, hogy siettetné, inkább késlelteti a társadalmi fejlődést, amire jogosan vágyódtok.” Ennek ellenére a történelem során sokszor előfordult, hogy a keresztények erőszakkal akarták vélt vagy valós igazságukat érvényre juttatni és az erőszak alkalmazásának kísértése, sötét árnyként mindig ott van az igazságra való jogos törekvésünk mellett. Harmadszor, Krisztus figyelmes és ezáltal tudja észrevenni az Isten Igéjére szomjas embereket.
Észreveszi az út menti vak koldust, meglátja Zakeust a fán, szóba áll a szamariai asszonnyal, megszólítja Lévit a vámnál, türelmesen végighallgatja éjnek idején Nikodémust az ő kétségeivel és félelmeivel, meglátja a szegény asszonyt, aki minden vagyonát a templom javára adja, átérzi a gyászoló özvegy bánatát és lehetne sorolni tovább. Mi hány ember mellett megyünk el naponta, anélkül, hogy igazából találkoznánk velük, örömüket, bánatukat átéreznénk? Valóban át kell utaznunk hegyeken-völgyeken, tengereken túlra, hogy végre hirdethessük Isten igéjét?
A misszió nem attól sikeres, hogy látványos eredményeket tud felmutatni, hanem hogy lélekből fakad. Ami a lélekből fakad, az a Szentlélektől származik. És amint a Szentlelket sem látjuk, csak munkálkodásának gyümölcsei fölött örvendezünk nap mint nap, az evangélium hirdetése is gyakran észrevétlenül történik, csendes tanúságtétellel. Mindezek rejtve történnek, de ez ad életet a kereszténységnek. Az életbe ültetett evangélium.
„Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt 10,16)
Csont Ede
