Krisztus megkeresztelkedése

„Mikor Jézust megkeresztelték a Jordánban, hangot hallott a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Ezek a szavak felfedték, hogy Jézus valódi önazonossága az, hogy Ő a Szeretett. Jézus meghallotta ezt a hangot, és minden gondolata, szava és tette abból a mély tudásból fakadt, hogy őt Isten végtelenül szereti. Jézus a szeretetnek ebből a belső pontjából élte az életét. Bár az emberi elutasítás, féltékenykedés, harag és gyűlölet nagyon is mélyen bántotta, mindig szilárdan megmaradt az Atya szeretetében.”

Az imént idézett rész Henry Nouwen tollából származik.

A mennyei Atya nem beszél hosszan, csak egyetlen mondatot mond: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. A lényeget mondja. Ebből fakad Jézus önazonossága. Ő a Fiú:

„Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.” (Mt 11,27)

„Bizony, bizony, mondom nektek: A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát. Amit ő tesz, azt teszi a Fiú is. Mert amint az Atya föltámasztja a halottakat és életre kelti őket, a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.” (Jn 5, 21-23)

„Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya.” (1 Jn 2,23)

Ha Krisztusnak testvérei lettünk a keresztség által és a mennyei Atyának gyermekei, akkor ránk is érvényes: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Talán nem árt felidézni, azért létezek, mert valaki igent mondott rám. Hasonlóképpen, a papi hivatást sem lehet kiérdemelni, megszerezni, elnyerni. Isten igent mondott rád, Ő választott ki. Persze, attól hogy valaki apostol, még lehet Júdás is.

Sok embernek az a szívfájdalma, hogy nincs, aki mondja: Szeretlek. Értékelem a munkádat. Becsüllek. Örvendek, hogy létezel számomra.

Rómában a lelkivezető szívünkre kötötte: a gyóntató feladata az, hogy megtapasztaltassa a gyónóval Isten irgalmas szeretetét.

„Eljön az óra és már itt is van, amikor szétszéledtek ki-ki a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32). Mi ha Krisztussal maradunk, akkor eljutunk a mennyei Atyához.

Csont Ede

Karácsony

Nem egyszer történt meg, hogy amikor kihangsúlyoztam, hogy a kereszténység legfontosabb ünnepe Húsvét, sokan értetlenkedve visszakérdeztek:

- Hát nem a Karácsony a fontosabb? Sokkal többen ünneplik, a téli díszek, a karácsonyfa manapság már a nem keresztényeknél is divat. Az ajándékozás nagy ünnepe lett a karácsony és a szeretet üzenetével minden ember tud azonosulni, hitétől függetlenül. Ezzel szemben a bonyolult húsvéti szertartások csak a papoknak és a beavatottaknak mondanak valamit, a kereszt egyenesen ijesztően hat az idegen számára.

Vajon miért tartja az Egyház a Húsvétot a legfontosabb ünnepnek és miért áll mégis sok ember szívéhez közelebb a Karácsony? Azt hiszem, a Karácsonynak a Húsvét adja meg a fényességét, amint a Hold is a Naptól kapja fényét. És amint könnyebb a Holdat megcsodálni, mint a Napba nézni, úgy a Karácsony is mintha érthetőbb üzenetet hordozna.

A Karácsony és  a Húsvét összhangban vannak. A középkori freskófestők és faragók ezt nagyon is tudták. Egy kis változtatással gyakran átértelmezték a betlehemi Kisded születését, megszűntetve annak  idillikus hangulatát. A következő változtatásról van szó: ezeken a freskókon, domborműveken a Szűzanya nem a jászolba fekteti a Kisjézust, hanem egy sírverembe, kőkoporsóba. A pólya úgy hat, mintha gyolcsleplek lennének.  Amikor először láttam ezt a fajta betlehemes képet megdöbbentem és elgondolkoztam. Hogy talál a komor sírverem az örömteli jelenetbe? Mit akar üzenni a művész?

Bizonyára előrevetíti Jézus földi életének a végét, de ugyanakkor az emberi élet végére is reflektál. Arra a tényre, hogy emberi létünk sebzett. Az emberi életet megsebezte a  bűn és a halál. Ebből a sebből jön minden nyomorúságunk, minden bánatunk és bajunk. És ezt a sebet akarja Isten meggyógyítani.

Egy mosolygó kisgyermek láttán önkéntelenül mi is elmosolyodunk, mert remény, derű, ártatlanság és kedvesség tölti el lelkünket (kevés ember van, aki nem tud mosolyogni egy boldog kisgyermek láttán). Bárcsak mindig ilyen maradna, kedves, mosolygós és ártatlan, mondjuk. Nem szívesen gondolunk arra, hogy minden kisgyermek egyszer felnő, elfelejti a játékot, komoly lesz, megöregszik és meghal.

A középkori művész nem engedi, hogy elmerengjünk egy bájos karácsonyi kép láttán. Könyörtelenül eszünkbe juttatja, hogy mi emberek nem könyörültünk Azon, Aki eljött, hogy rajtunk megkönyörüljön:

„A világosság világít a sötétségben, de  a sötétség nem fogta fel.” A betlehemi Kisded az emberré lett Isten. Ez az ember meg fog halni. Érted. Sőt, pont azért jött el, hogy veled sorsközösséget vállalva, életed legsötétebb pillanataiban is veled legyen. De nem csak veled együtt szomorkodik, hanem feltámadása által utat is mutat, kifelé a sötétből.

Csont Ede

Hírek - Vatikán

Rövidesen megalakul az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció részeként egy vatikáni bizottság, amely az új templomok építését hivatott ellenőrizni. A bizottság kompetenciájához tartozik az egyházi zene és az egyházi művészet is

Egy olyan csapatot akarnak létrehozni, amelyik megálljt parancsol a garázs-templomoknak, olyan építményeknek, melyek sok modern katolikus kegyhelyet deformáltak. Feladata, hogy felülvizsgálja az új templomépítési terveket, valamint behatóan foglalkozzon az egyházi dallamokkal és énekkel.

A jelen helyzetet mindenki ismeri: az utóbbi évtizedekben a templomokat felváltották olyan építmények, melyek inkább multifunkcionális előadótermekre hasonlítanak mintsem templomokra. Túl gyakran megtörtént, hogy tervrajzuk kidolgozásánál az akár hírnévvel rendelkező építészek sem tekintették alapnak a katolikus liturgiát és azt, amit a katolikus liturgia jelképez. Olyan avantgárd építményeket létesítettek, amelyek mindenhez hasonlítanak, csak éppen templomhoz nem. Betontömbök, üvegdobozok, elsietett formák, absztrakt terek, ahol nyomozómunkával kell keresni a szentképeket vagy a tabernákulumot, amelyek kapcsán bármire lehet gondolni, legkevésbé a szentre és a misztériumra. Ezért az új bizottság, melynek szabályzatát a napokban dolgozzák ki, pontos utasítást szándékszik adni az egyházmegyéknek ezekre a kérdésekre vonatkozóan.

Forrás: Andrea Tornielli

Krisztus király

„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.“ (Mt 25,33-36)

Az Úr mércéje az együttérző szív, melyből a jócselekedetek fakadnak. Érző szív – mit is jelent ez?

Gondold el a következő helyzetet: az osztályban két diáktársad négyest kap. Egyik barátod, a másikat viszont ki nem állhatod.

Hogyan viszonyulsz?

Az ellenszenves kudarcának bizonyára örülsz, úgy érzed, jogosan kapta a négyest, mert nem tanult, a múltkor is lemásolta valakitől a házi feladatot, ráadásul még henceg is tudásával, gúnyos, pökhendi és beképzelt. Úgy kell neki.

A barátodat viszont sajnálod, hiszen pechje volt, éppen nem készült, ami mindenkivel megesik, tudta a leckét, csak éppen összezavarodott. Meg hogyan fogja ezt elmondani otthon, hiszen szülei amúgy is nagyon szigorúak hozzá, most biztosan megbüntetik. Igazán nem érdemelte meg azt a négyest.

Hát ez a különbség az érző szív és a kőszív között.

„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” (Ez 36,26)

Nem tudom, mennyire vagyok együttérző. Nem tudom, van-e érző szívem. Olykor úgy tűnik, mintha igen, mintha sikerülne megértenem másnak a szenvedését, kudarcát, nyomorúságát. Nagyon gyakran pedig úgy tűnik, hogy nincs. Csak magammal vagyok elfoglalva, és ha őszinte vagyok, be kell ismernem, hogy nem igazán érdekel a másik ember.

Azt tudom viszont, hogy vágyódom az érző szívre. És hiszem, hogy Isten hiteles vágyainkat beteljesíti.

 Csont Ede

Hozzáállás kérdése

 

Süllyed a hajó. Léket kapott. 

S a matrózok azt mondják egymásnak: „Még mindig van időnk egy biliárdpartira.”

Csont Ede

Szentek tisztelete

Gyakran kérdezik tőlünk katolikusoktól: miért fordultok a szentekhez imával, miért nem imádkoztok inkább Istenhez?

Bizonyára találkozunk téves "szentek tiszteletével" is, például amikor egyik-másik szentnek nagyobb szerepet tulajdonítanak, mint magának Istennek. Ennek egyik példája a következő ima, melyet a templomban egy darab papírra leírva találtam: "Kérd meg Istenem Szent Antalt, hogy segítsen meg ügyeimben és adjon egészséget családomnak".

A helyes "szentek tiszteletéhez" a következő két szempont vezet el:

1. A szentek példaképek számunkra. Ők már sikeresen végigjárták azt az utat, amelyet mi is követünk.
2. Ha a földön egymásnak tudunk segíteni, egymásért közbenjárunk, akkor mennyivel inkább közbenjárnak a mennyből azok, akik oda eljutottak. A Mennyország ugyanis minden jónak a beteljesítése, nem pedig megszüntetése.

Álljon itt egy idézet egy protestánsból katolikussá lett házaspár tollából:

"Tudtam, hogy ott van Jézus, de sok más testvérem is, akik már elmentek. Olyan volt, mintha egy olimpiai stadionban lennénk, és a nézőtéren olyanok vennének körbe és szurkolnának értem, akik korábban az én számomban voltak érmesek, s tudják, mi kell a győzelemhez."

(Minden érv Rómába vezet - Scott és Kimberly Hahn, 188 old.)

Csont Ede

Mindenszentek

 "A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot" (Jn. 16,33)

 

Amikor a halottak sorsáról és a végső dolgokról elmélkedünk (világ vége, ítélet, mennyország, pokol), megeshet, hogy úgy gondoljuk:

1. A mennyország nem más, mint kárpótlás ennek az életnek a kudarcaiért.

Ezzel a kereszténység kritikusai gyakran vádolnak minket: az életszentség ideálja nem más, mint a keresztények menekülése az evilági felelősségvállalás elől. Menekülés az önvád érzése elől, melyet az élet kudarcai okoznak. Ha ebben az életben nem is voltam sikeres, gazdag, elismert és boldog, akkor legalább a túlvilágban kárpótolnak mindezért.

Ezek szerint a kereszténység a gyengék, az örökös vesztesek vallása lenne. Aki sikeres ebben az életben, annak nem kell a túlvilág vigasza.

2. Ha a túlvilágban boldogok akarunk lenni, akkor ne reméljünk ebben az életben boldogságot.

A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a keresztény kényszerből, megsavanyodva, fogcsikorgatva végigszenvedi életét, eleve megtagadva önmagától minden örömet, mintegy alkut kötve: ennek az életnek cserében kap egy másik, „hosszabb” életet. Az ilyen keresztény kötelességtudó, hűségesen lemorzsolja a napi három rózsafüzért, de megkeseredett és ebből kifolyólag egyre magányosabb. Hiszen ki akar osztozni egy megkeseredett ember hitében?

Az előbbi két szempont téves. A földi életet nem lehet az örökkévalóság ellenében kijátszani. A kettő egységet alkot. Az örökkévalóság a földi élet beteljesedése.

„Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is. Ha tehát a hamis mammont nem kezeltétek hűen, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?” (Lk. 16,10-12)

A mennyország várományosa már a földön elkezd ismerkedni a mennyországgal:

„Add kegyelmedet,

hogy szentté legyünk szereteted teljességében,

és innét  a földi zarándokok asztalától

eljussunk a mennyei haza lakomájára.”

(Mindenszentek főünnepe – zárókönyörgés)

A keresztény nem azért békés, jólelkű, irgalmas, szelíd, és mint bárány a farkasok között, üldözött az igazságért, mert mindezek cserében boldogságot remél. Ellenkezőleg, Isten gyermekének lenni, boldogság. A boldogság pedig erőt ad az üldöztetés viselésére. A keresztény ember már most boldog, szenvedések közepette is, hiszen élvezi a mennyország előízét.

Az evilág és túlvilág mezsgyéje a halál. A haláltól mindannyian ösztönösen irtózunk, de a túlvilági életbe vetett hitünk mégsem arra szolgál elsősorban, hogy általa vigasztaljuk magunkat, enyhítve valamelyest a halál fájdalmas tényét. A túlvilág egy más dimenzió. Nem mérhető ennek a világnak a mércéjével. Egyébként a (földi) halál legalábbis két szempontból jónak mondható:

A halál beteljesíti az életet. Visszavonhatatlanná teszi döntéseinket, hiszen a leélt életen már nem lehet változtatni. Halálunkkal földi életünk végérvényessé válik, következményeivel együtt. Ez ad döntéseinknek súlyt és jelentőséget.

A halál nem engedi, hogy öntelté váljunk.
Ha ideig, óráig úgy is érezzük, hogy mi vagyunk a világ ura, és már nincs ember, aki jobb belátásra téríthetne, a halál az, ami megállj-t parancsol, és ha kegyetlenül is, de visszaálltja a helyes viszonyt embertársaink és a világ felé. Hány ember élt a történelem folyamán, aki hagyta magát elkápráztatni, maga alá tiporta embertársait, istennek és a történelem urának kiáltatta ki magát! A halál, ha olykor úgy tűnik, hogy késedelmesen is, de halálbiztosan eszünkbe juttatja, hogy egy ember sem helyezheti magát embertársai fölé, és egy ember sem helyezheti magát a teremtett világ fölé.

Éppen ezért kérjük imában is:

 „A nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten! Ámen.”

Ezzel az imával kérjük, hogy számot tudjunk adni életünkről és óvakodunk a kísértéstől, hogy mulandó voltunkról megfeledkezve, földi életünkbe egy örökkévalóságra akarjunk berendezkedni.

Csont Ede